Itt állok a tónál... Talpig feketében... Egy fantasztikus álom fog valóra válni...
Várom Őt, várom a reményt, a boldogságot, a mindenséget, várom őt...
De régen is volt, amikor először álltam itt a tó partján. Az ég vakítóan kék volt, csak két kis bárányfelhőt sodort felém a gyenge nyári szél. Sütött a nap, meleg volt, még a szúnyogok sem merészkedtek elő. Hanyatt feküdtem a parti fűben és néztem a kis felhőcskéket. Egymás felé úsztak az égen... Már majdnem elérték egymást, már majdnem összeölelkeztek, amikor megtorpant a két felhőgomolyag... Megálltak egymással szemben, figyelték egymást.... Vajon mire várnak, hisz látszik rajtuk, hogy egymáshoz valók, hogy egymásnak teremtette őket a természet.... Aztán megfordult a szél iránya és elúsztak egymás mellett... Arra lettem figyelmes, hogy mindkét felhő mintha egyszerre visszanézett volna a másikra, felmérték egymás erejét, majd továbbúsztak az égbolton. Vajon összetalálkoznak még valaha? Igen, biztos voltam benne... És láss csodát... Alig, hogy erre gondoltam, a két felhőcske megváltoztatta a mozgás irányát és ismét egymás felé haladtak... Az égen rajtuk kívül nem létezett semmi, csak ők voltak már fent a magasban... Egymáshoz értek... Érezhetően elkezdett vibrálni körülöttük a levegő... Majd ahogy egyre közelebb haladtak, egyre mélyebben egymásba olvadtak elkezdett villámlani... Pedig az ég tiszta volt... Az éles fényt mennydörgés követte... A két felhő, mit sem törődve a földiekkel, egyre jobban egymásba gabalyodott... Dörgött és villámlott a tó felett... Lassan esőcseppek lepték el a ruhámat, a testemet, de én nem mozdultam... A két fehér felhőcske teljesen eggyé vált, egymásba olvadt és teljesen összenőtt... Mintha mindig is egymáshoz tartoztak volna... A villámok és a dörgés is abbamaradt, a testemről is gyorsan felszáradtak az esőcseppek... A – most már – nagy felhő, pedig nyugodtan, méltóság teljesen, szinte mosolyogva tovasiklott az égen... Egészen addig követtem a tekintetemmel, amíg ki nem úszott a látóhatárból... Csodaszép nyári délután volt....
És megérkezett Ő... Hosszú fehér selyemruhában, ahogy libben a szoknya karcsú, testén.... Mintha azt a felhőt látnám magam előtt, akit akkor ennél a tónál láttam...
Egyesült velem ő is... Megláttam és megszerettem... Megkívántam és megmentettem..
Bár harcolt, de erősebb voltam és megszereztem... Mindenre hajlandó voltam, vagyok érte, az egész világgal szembe szálltam, de akartam Őt, és Ő is engem...
Most itt áll előttem, szinte nem is látom őt a lehúzott fátyol mögött, de már becsukott szemmel is érzem a szerelmet, a szerelmem, a szerelmét, a gyönyörű őzike szemeit, azt a mosolyát, amit sosem felejtek el.... A testének rezdüléseit, a vágyai hangját... Nekem már nem kellenek ehhez a szavak, a fény, a világosság, csak a zene, amely a szívemben szól, a dal, mely csak nekem jó, és tudom, hogy itt vagy... a szívemben, a szívem szabad börtönében...
És felém nyújtod a kezed... Nekem adod örökre... Igent mondasz..., valaki kérdezett... Én is.... IGEN, IGEN, IGEN, akarlak mindenemmel..., akarlak két kezemmel, akarlak sóhajommal, akarlak vágyaimmal... Rád nézek... Te én rám... Pillantásunk találkozik, mint az a két kis felhő az égen, de már most nem háborúznak..., csak a szikrák maradtak fent a szikrázó napsütésben itt a tónál...
Összeér a szánk, boldog, oly régóta várt érintés... Szabad, önfeledt boldogság... A könnycseppeket lecsókolom az arcodról...
-Ne félj már kedvesem, Drága Feleségem. Mellettem Te leszel a legboldogabb ember, a legboldogabb NŐ a Földön...
A férfi és a nő külön érkezett, de már együtt távozott, egymást átölelve, egymásba fonódva, mint a felhők az égen... itt lent a tónál...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése