Villon - Ballada hűtlen barátnőmről, Cíleáról

Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt,

s a fák körötte fejlehajtva állnak,

mint keresztfák alján a Máriák.

A nap leszállt már túl a nádason,

s hozzá a varjak fenn az ágason

kárognak holmi koldus-áriát.

Nyúzott bőrömre a hullámok várnak,

s a víz lassan sötét lesz, mint a szén.

Cilea volt a legszebb asszonyállat,

és a szívére itt találtam én.

Egy nyárnapon találtam itt reája,

midőn a nap izzadt aranypofája,

mint zsíros segg, feküdt a víz fölött.

Egy folt felhő sem volt a buja égen

és François Villon már nagyon régen

nem hegedült két asszonyláb között.

Ölünkre, mint sűrű méz, hullt a mámor

s az est, mint omló kátrány szállt le ránk,

én ágakat téptem az orgonáról

és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk.

Úgy tettem, mintha még csókjára várnék

s ölét néztem, hol - sűrű bársonyárnyék -

egész a köldökéig nőtt a szőr

és rejtve benn, mit legjobban szerettem,

oly mélyen, hogy mindig soká kerestem,

azt hittem néha: már a frász kitör.

Izzadtam, ő rúgott, én kiabáltam,

csalánba estünk és kivert a dér,

de higgyétek meg, hogyha megtaláltam,

az több volt nékünk, mint népünnepély.

Elég az hozzá, hogy így összebújva

feküdtünk, s akkor ő fülembe súgta,

hogy kész hasában már a gyermekünk.

Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes,

pedig nem volt egész tizennégy éves,

s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk.

Természetes, hogy kézből kontrázok

rohadt pofátokból minden morált -

a hóhér négyrét még senkit sem vágott

azért, mert egy kisasszonyt felcsinált.

Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak

nem is lett vége és egy szép vasárnap

a hűtlen macska rútul otthagyott.

A szája nélkül oly nehéz az élet!

Magam csavargok és felhőket nézek,

s mérgemben, mint redves fa, rothadok.

Belépek lassan most az őszi tóba,

s átúszom rajta, mint a halk halak,

s nem gondolok már a múlt évi hóra,

és minden csókra, mely ma elmaradt.

Köröskörül fák bársonyos sötéten,

sűrűn egymásra hullva s a középen

egy lágy vonás, úgy mint az ő ölén,

és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye

a tó, az esttől vérvörösre festve,

s a tó vörös vizében úszom én.

Így úszom még sok éjjel hosszú körben,

míg minden emlék vén lesz és sötét,

s a rőt holdasszony lenn a víztükörben

nyakamba fonja táncoló ölét.

Francois Villon: Szerelmes ballada D'Aussigny Yssabeau-nak

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belém csorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.

Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőt szakállú törpe,
s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Majd föltérdeltem és úgy néztelek:
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna - súgtam - mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.

A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.

A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.