A koncert, avagy énekeljük el azt, hogy vége... Ördög

Eljött, elérkezett, a búcsú,

A koncert, a búcsúkoncert.

Kispál, Kispál, Kispál,

Hallani minden felől.

Most utoljára halljuk őket,

MÉG EGYSZER, MÉG EGYSZER.

De nehéz is ezt kimondani,

Felfogni, átérezni, elhinni.

23 éve része volt az életünknek,

A mindennapjainknak,

Velük keltünk, velük feküdtünk,

Velük éltünk és velük haltunk.

Negyvenöt ezren vagyunk,

Negyvenöt ezer őrült,

Negyvenöt ezer tébolyult ember,

A Világ minden tájáról.

Esti Kornél együttes tökéletes,

De mindenki csak őket várja,

Minden szív értük dobog,

Minden könnycsepp értük hull,

A földre, a vállakra,

És mi reménykedve nézünk

Az égre: Ugye ez nem igaz?

A Kispál és a Borz,

Lovasi Andris, és a többiek

Éltek, élnek, és élni is fognak.

Bennünk, a lelkünkben,

A szívünkben, az örökkévalóságban.

Visszaszámlálás

Kilencszázkilencvenkilenc,

Már csak néhány másodperc,

És utoljára halljuk őket.

Hatalmas a tömeg,

Hatalmas a hangulat,

Mindenki ordít, üvölt, kiabál,

Kispál, Kispál, Kispál…

10, 9, 8, 7, 6,

5, 4, 3, 2, 1…

És itt vannak ők,

Elől Andris, mögötte a többiek,

A nagy zenekar,

Mindenki csak egyet akar,

Hallani őket, a ZENÉT,

Kiszakadni a hétköznapok egyhangúságából

Elfelejteni mindent és mindenkit,

Beleőrülni a zene mindenhatóságába,

Mindenek felettiségébe,

Élni, érezni, élvezni.

-Ez jobb, mint egy orgazmus! –

Hallom magam mögül,

Egy lány sikolyát.

Összenyom, összeprésel a tömeg,

De kit érdekel ez most?

A lábamon állnak, én állok a másén,

És őrjöngve hallgatjuk a bulit.

Leírhatatlan a mámor, mikor

Lovasi bekonferálja Kispál

Rock balladáját, Emesét.

A hátamra másznak,

Egy könyök a bordám alatt fészkel,

De mit számít bármi,

Emese jön, s megáll,

De már indul is a buszod,

Menj haza szépen,

Látszik, hogy tudod,

Meg vagy bolondulva…

Itt mindenki meg van bolondulva,

Sikít, őrjöng, üvölt,

Rázza a kezét, csápol, ugrál.

Valaki a lányát nevezte Emesének

Miattatok, értetek, nektek.

Imádunk Andris.

Imádunk Kispál.

Senki nincs aki Andrishoz

Hasonlóan mondaná: Köszi!!!!

És vége, Emese sajnos….

Nem jön újra, de…

Gyere csak újra, gyere csak újra!

A kavalkád már leírhatatlan,

Üvöltjük, hogy még egyszer,

És nemsokára jön is a ….

MÉG EGYSZER

Lovasi visszafogott a szám elején,

De a negyvenöt ezer ember csodát csinál,

Őrjöng, ugrál, üvölt, úgy, mint talán

Még sohasem tette.

Köszönöm Neked Andris,

Hogy néha királynak hihettem magam,

Hogy a kapudon kopogtathattam éjjel,

Hogy dörömbölhettem is Neked

Hogy engedj be éjjel,

Amikor együtt söröztünk,

Laci kocsmájában,

Te ugyanolyan laza és természetes voltál,

Mint mindig a színpadon,

Elviselted a népszerűséged,

A sikereid, a bánataid,

Ma is az vagy, az maradtál,

Mint aki voltál a kezdeteknél.

Szolid, szerény, sztárallűröktől mentes,

Szeretetre méltó, igazi sztár.

Köszönök neked mindent,

A fiam rock szeretetét,

Amin Te indítottad el,

Kint a Sportszigeten,

Ahol dedikáltad neki a legújabb CD-det.

A mennyasszonyom szüli napi köszöntését,

A balassagyarmati bulin,

És köszönöm neked

A Kiscsillagot is, az új bandád,

Ahol folytathatod a megkezdett utad,

Másokkal, de ugyanazzal,

Az életérzéssel, pozitivitással,

Mint azt eddig is tetted,

Elviselhetőbbé varázsoltad,

A rajongóid életét, az enyémet is.

De….

Ha az életben, nincs már több móka,

Meghalunk, mintha nem volna.

Kicsit meghaltunk mindannyian,

Mind a negyvenöt ezren,

De még többen, akik most

Nem tudtak veletek búcsúzni

Tőletek, a Zenekartól.

Énekeljük el azt, hogy vége…

Az emberek nem akarnak hinni

Könnyek cseppennek,

Üvöltések túlharsogják a zenét,

De…….

VÉGE!

Nincs tovább.

Összeomlás.

Elmentetek.

Csak MÉG EGYSZER!!!!

Hallani a sírásba fúló hangokat.

Állok, állunk bénultan.

Magam elé meredek.

Nézem az üres színpadot.

És várok valamire.

Talán a csodára, talán egy újabb dalra.

Valami megszakadt, eltört.

Valami véget ért veletek.

Elindulok, de megérkezem-e?

Mindenki indul valahová.

A hétköznapok mocsarába.

Ami csak veletek volt elviselhető.

Sziasztok! Jók legyetek!

Mi pedig…..

Meghalunk, mintha nem volna…..

Villon - Ballada hűtlen barátnőmről, Cíleáról

Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt,

s a fák körötte fejlehajtva állnak,

mint keresztfák alján a Máriák.

A nap leszállt már túl a nádason,

s hozzá a varjak fenn az ágason

kárognak holmi koldus-áriát.

Nyúzott bőrömre a hullámok várnak,

s a víz lassan sötét lesz, mint a szén.

Cilea volt a legszebb asszonyállat,

és a szívére itt találtam én.

Egy nyárnapon találtam itt reája,

midőn a nap izzadt aranypofája,

mint zsíros segg, feküdt a víz fölött.

Egy folt felhő sem volt a buja égen

és François Villon már nagyon régen

nem hegedült két asszonyláb között.

Ölünkre, mint sűrű méz, hullt a mámor

s az est, mint omló kátrány szállt le ránk,

én ágakat téptem az orgonáról

és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk.

Úgy tettem, mintha még csókjára várnék

s ölét néztem, hol - sűrű bársonyárnyék -

egész a köldökéig nőtt a szőr

és rejtve benn, mit legjobban szerettem,

oly mélyen, hogy mindig soká kerestem,

azt hittem néha: már a frász kitör.

Izzadtam, ő rúgott, én kiabáltam,

csalánba estünk és kivert a dér,

de higgyétek meg, hogyha megtaláltam,

az több volt nékünk, mint népünnepély.

Elég az hozzá, hogy így összebújva

feküdtünk, s akkor ő fülembe súgta,

hogy kész hasában már a gyermekünk.

Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes,

pedig nem volt egész tizennégy éves,

s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk.

Természetes, hogy kézből kontrázok

rohadt pofátokból minden morált -

a hóhér négyrét még senkit sem vágott

azért, mert egy kisasszonyt felcsinált.

Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak

nem is lett vége és egy szép vasárnap

a hűtlen macska rútul otthagyott.

A szája nélkül oly nehéz az élet!

Magam csavargok és felhőket nézek,

s mérgemben, mint redves fa, rothadok.

Belépek lassan most az őszi tóba,

s átúszom rajta, mint a halk halak,

s nem gondolok már a múlt évi hóra,

és minden csókra, mely ma elmaradt.

Köröskörül fák bársonyos sötéten,

sűrűn egymásra hullva s a középen

egy lágy vonás, úgy mint az ő ölén,

és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye

a tó, az esttől vérvörösre festve,

s a tó vörös vizében úszom én.

Így úszom még sok éjjel hosszú körben,

míg minden emlék vén lesz és sötét,

s a rőt holdasszony lenn a víztükörben

nyakamba fonja táncoló ölét.

Francois Villon: Szerelmes ballada D'Aussigny Yssabeau-nak

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belém csorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.

Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőt szakállú törpe,
s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Majd föltérdeltem és úgy néztelek:
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna - súgtam - mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.

A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.

A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Amikor - Ördög

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod,
Amikor tudod, hogy kár volt, mégsem bánod,
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,
Amikor vágyod hangját és szavait,

Amikor vágyod a hatalmát, a dalait,

Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd, ahogy nyújtja két kezét,
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
Amikor nem bírod már türtőztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy ő is eleped érted,
Amikor megijedsz mert rossz lenne nélküle,

Amikor megijedsz, hogy elmegy örökre,

Amikor már önmagaddal harcolsz ellene,

Amikor már semmi nem szól mellette,

Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor rájössz, hogy miért is ne, egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,

Akkor elveszted a fejed, kell Ő Neked?

Akkor tudomásul veszed, Ő kell Neked!

Kőtestű angyal - Ördög

Kőtestű angyal,
Néz fel az égre,
Arcán a bánat,
Kőszárnyak nem szállnak
Kereszten csendben,
Vérző márvány-isten,
Arcáról peregnek,
A könnyek
Nevek elmosódva,
Korhadt kereszten,
Szegényes dombok,
Nincs igazság itt sem...

Az Utolsó Démon - Ördög

Kezdetét vette
A mindennek vége.
Lángol a világ,
Hervad minden virág.
Emlékké válnék,
Gyilkos nővel hálnék.
Téboly vagy közhely,
Jön és nem, nem megy el.

Az utolsó démon,
Megáld és vétkez.
Itt lesz holnapon.
Angyal hát vétkezz.
Öld meg a néped,
Majd vedd a véred.

Gyújtsd meg a lángot,
A fényes Mennyországot.
Mutasd meg arcod,
Rántsd ki a kardod.
Harcolj és vessz el,
Tépd a sebed fel.
Mindenki elvész,
Ha eljön a lelkész.

Az utolsó démon,
Mindent megérez.
Itt lesz holnapon.
Angyal így vétkez.
Halottnak szép szó,
Élőnek béklyó.

Vörös égre nézel,
Így lett hát nézd el.
Szeress, vagy vess meg,
De ne gyűlöld a tetted.
Így lett megírva,
Tarts hát lángodba.
Tisztíts meg rögvest,
Földbe rózsákat vess.

Az utolsó démon
Harcol itt éppen.
Itt lesz holnapon,
Angyal tépi éppen.
Szárnyak a vérben,
Meghalnak mindketten.

Boszorkánytánc - Ördög

Fáklyák lángja hasítja sötét erdő mélyét
Keskeny ösvényen fekete sötétben,
Mutat utat annak, aki titkot kutat,

Hosszú ruhák seprik az utat,
Vonul a sok furcsa alak.

Szemük bűvösen ragyog,
Megszállott vonzalom kavarog,
Meredély szélén, ezüst tóparton,
Hatalmas tűz lobbog,
Hold fénye tisztán ragyog.

Csend honol, a tűz ropog,

Körben táncolnak szabadon,
Szívük lázasan dobog,
Száll hosszú hajuk senkik ők,
Csak önmaguk.

Együtt és mégis külön tépi szét,
A vágy rajtuk a szűk ruhát,
Pőre testük nyalja végig tűz lágy szele,
Messze száll nevetésük,
Hasít az éjszakába bele.