Eljött, elérkezett, a búcsú,A koncert, a búcsúkoncert.
Kispál, Kispál, Kispál,
Hallani minden felől.
Most utoljára halljuk őket,
MÉG EGYSZER, MÉG EGYSZER.
De nehéz is ezt kimondani,
Felfogni, átérezni, elhinni.
23 éve része volt az életünknek,
A mindennapjainknak,
Velük keltünk, velük feküdtünk,
Velük éltünk és velük haltunk.
Negyvenöt ezren vagyunk,
Negyvenöt ezer őrült,
Negyvenöt ezer tébolyult ember,
A Világ minden tájáról.
Esti Kornél együttes tökéletes,
De mindenki csak őket várja,
Minden szív értük dobog,
Minden könnycsepp értük hull,
A földre, a vállakra,
És mi reménykedve nézünk
Az égre: Ugye ez nem igaz?
A Kispál és a Borz,
Lovasi Andris, és a többiek
Éltek, élnek, és élni is fognak.
Bennünk, a lelkünkben,
A szívünkben, az örökkévalóságban.
Visszaszámlálás
Kilencszázkilencvenkilenc,
Már csak néhány másodperc,
És utoljára halljuk őket.
Hatalmas a tömeg,
Hatalmas a hangulat,
Mindenki ordít, üvölt, kiabál,
Kispál, Kispál, Kispál…
10, 9, 8, 7, 6,
5, 4, 3, 2, 1…
És itt vannak ők,
Elől Andris, mögötte a többiek,
A nagy zenekar,
Mindenki csak egyet akar,
Hallani őket, a ZENÉT,
Kiszakadni a hétköznapok egyhangúságából
Elfelejteni mindent és mindenkit,
Beleőrülni a zene mindenhatóságába,
Mindenek felettiségébe,
Élni, érezni, élvezni.
-Ez jobb, mint egy orgazmus! –
Hallom magam mögül,
Egy lány sikolyát.
Összenyom, összeprésel a tömeg,
De kit érdekel ez most?
A lábamon állnak, én állok a másén,
És őrjöngve hallgatjuk a bulit.
Leírhatatlan a mámor, mikor
Lovasi bekonferálja Kispál
Rock balladáját, Emesét.
A hátamra másznak,
Egy könyök a bordám alatt fészkel,
De mit számít bármi,
Emese jön, s megáll,
De már indul is a buszod,
Menj haza szépen,
Látszik, hogy tudod,
Meg vagy bolondulva…
Itt mindenki meg van bolondulva,
Sikít, őrjöng, üvölt,
Rázza a kezét, csápol, ugrál.
Valaki a lányát nevezte Emesének
Miattatok, értetek, nektek.
Imádunk Andris.
Imádunk Kispál.
Senki nincs aki Andrishoz
Hasonlóan mondaná: Köszi!!!!
És vége, Emese sajnos….
Nem jön újra, de…
Gyere csak újra, gyere csak újra!
A kavalkád már leírhatatlan,
Üvöltjük, hogy még egyszer,
És nemsokára jön is a ….
MÉG EGYSZER
Lovasi visszafogott a szám elején,
De a negyvenöt ezer ember csodát csinál,
Őrjöng, ugrál, üvölt, úgy, mint talán
Még sohasem tette.
Köszönöm Neked Andris,
Hogy néha királynak hihettem magam,
Hogy a kapudon kopogtathattam éjjel,
Hogy dörömbölhettem is Neked
Hogy engedj be éjjel,
Amikor együtt söröztünk,
Laci kocsmájában,
Te ugyanolyan laza és természetes voltál,
Mint mindig a színpadon,
Elviselted a népszerűséged,
A sikereid, a bánataid,
Ma is az vagy, az maradtál,
Mint aki voltál a kezdeteknél.
Szolid, szerény, sztárallűröktől mentes,
Szeretetre méltó, igazi sztár.
Köszönök neked mindent,
A fiam rock szeretetét,
Amin Te indítottad el,
Kint a Sportszigeten,
Ahol dedikáltad neki a legújabb CD-det.
A mennyasszonyom szüli napi köszöntését,
A balassagyarmati bulin,
És köszönöm neked
A Kiscsillagot is, az új bandád,
Ahol folytathatod a megkezdett utad,
Másokkal, de ugyanazzal,
Az életérzéssel, pozitivitással,
Mint azt eddig is tetted,
Elviselhetőbbé varázsoltad,
A rajongóid életét, az enyémet is.
De….
Ha az életben, nincs már több móka,
Meghalunk, mintha nem volna.
Kicsit meghaltunk mindannyian,
Mind a negyvenöt ezren,
De még többen, akik most
Nem tudtak veletek búcsúzni
Tőletek, a Zenekartól.
Énekeljük el azt, hogy vége…
Az emberek nem akarnak hinni
Könnyek cseppennek,
Üvöltések túlharsogják a zenét,
De…….
VÉGE!
Nincs tovább.
Összeomlás.
Elmentetek.
Csak MÉG EGYSZER!!!!
Hallani a sírásba fúló hangokat.
Állok, állunk bénultan.
Magam elé meredek.
Nézem az üres színpadot.
És várok valamire.
Talán a csodára, talán egy újabb dalra.
Valami megszakadt, eltört.
Valami véget ért veletek.
Elindulok, de megérkezem-e?
Mindenki indul valahová.
A hétköznapok mocsarába.
Ami csak veletek volt elviselhető.
Sziasztok! Jók legyetek!
Mi pedig…..
Meghalunk, mintha nem volna…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése