Rég találkoztunk. Éhes vagyok, vagy inkább kiéhezett.
Késő van már, lefeküdtem időben, de nem tudok elaludni...
Várom már a holnapot, az újra felfedezett házamat, az utazást, az érzést, melyet egy éve ízlelhettem utoljára.
Ott ismerkedtünk meg, ott volt szerelmünk fészke, ott játszottunk egymással először és utána számtalanszor.
Fekszem az ágyamon, próbálok elaludni, de nem megy. Az emlékek csőstül jönnek elő. A múlt hét végén a tanácsára mentem le vidéki házamhoz, mely már konc volt a nyakamon, mert csak bagóért lehetne értékesíteni és nekem az kevés lenne a teljes boldogságomhoz. Nem éreztem, hogy az enyém, de most újra megízleltem a birtoklást, a tulajdonlás érzését. Megelevenedett minden, a kert, a fák, a kerekes kút, a szobák, az ágyak, a konyha asztal, melyek ha mesélni tudnának, akár egy romantikus szerelmi történet, de akár egy pornó regény forgatókönyvét is meg tudnák írni...
Egy év is eltelt azóta, hogy elköltöztem innen, és egy éve nem jártunk itt kedvesemmel sem. Hihetetlen. Hogy tehettük ezt meg? Egyikünknek sem jutott az eszébe, hogy a kapcsolatunk megújítása érdekében vissza kell nyúlni a gyökerekhez.
Emlékszem... Az első randink előtt megadta a barátjának a címem, hogy ha bármi olyan történik vele, amit nem akar, akkor ő azonnal indulhasson érte... De szinte nem történt semmi. Teljesen elbizonytalanítottam a tudatos tartózkodásommal, akart engem, de nem értette, hogy én miért nem kezdeményezem. Nem tudta még akkor, de ez már része volt a Játéknak, a fantasztikus kapcsolatunk kezdetének.
Folyamatosan előtörnek belőlem a képek, szinte egy hatalmas mozaikká állnak össze.
Istenem! Mik történtek a házamban, a garázsban, a kerti bútorokon, a kerti tó mögötti tisztáson, a fák között... Miként feledkezhettünk meg erről....
De ennek már vége. Már csak 6 óra és újra elindulunk a jól megszokott úton a vidéki birtokom felé. Vajon mire számít, mire vár a szerelmem?
Mit csinálhat most az éjszaka közepén?
Mi annyira egyek vagyunk, hogy szinte biztos vagyok abban, hogy Ő sem tud aludni, hogy Ő is gondolkodik, vágyakozik.
Közös akaratból ritkítottuk a találkozásainkat, de lassan már két hét is eltelt az utolsó óta.
Sok volt ez, sokk....
De megérte. Most már a találkozás gondolatától is meredezik a farkam. De nagy energiával türtőztetem magam, nem akarom kielégíteni a vágyaim, meghagyom neki, ami az övé.
Inkább egy gyors hideg zuhany hajnalban. Atya isten, már 3 óra és én még egy szem hunyásnyit sem aludtam. Mi lesz ma reggel? Egy élőhalottat fog látni maga mellett?
Ezt nem akarom, és a pszichológia tudományát segítségül hívva mélyálomba merülök.
Utolsó gondolatom... Szeretlek!
Az autóm szinte magától tudja már az utat felé. Álmos vagyok, de a reggeli két kávé, és az energia ital, mintha teljesen frissé, kipihenté tenne. Szalad az út a kerekek aladt, van időm gondolkodni. Vajon miként alakítsam az eseményeket? Vajon mit vár Ő? Egy biztos, hogy egy határozott, domináns férfit, akit megismert. Tudom, sejtem, mit akar már az utunk elején. Egy határozott kezet a tarkóján, ami lenyomja a fejét az ágyékomhoz, hogy tegye a dolgát...
Nem. Nem akarom, vagyis nagyon, de akkor az lenne, amire ő vágyik. Nem. Én fogok ma újra irányítani. Én döntök mindenről. Nehéz lesz, de van erőm. Akarom őt, akarom látni a vágyakozó szemeit, abban az alázatot, az engedelmességet, de az akaratot is. Telefonál.
- Gyere!
Beszáll a kocsimba és rám néz. A legszebb pillantás, amit valaha láttam. Nagyon feszült, érzem rajta, nagyon várja az ismerős, de szinte már elfeledett érzéseket. Vajon meg tudom adni neki azt, amire egy éve vár?
Igen. Ebben teljesen biztos vagyok. De én döntöm el, hogy mit, mikor és hogyan. Nem akarom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy várta. Azt akarom érezze újra, én döntök mindenben. Már fél órája úton vagyunk, de nem történt még semmi. Látom szemein az értetlenséget, a vágyat, a kitárulkozást, a várakozást. Azt mondja a teste: A tiéd vagyok, használj, amire csak akarsz. De én nem teszem.... még. Bekanyarodok a Tóhoz, a tavunkhoz, ahol közel egy éve megkértem a kezét, és leparkolok. A zsebembe lapul már a névnapi ajándéka, egy szolid, de míves fekete bőr nyakörv, melyre oly régóta vágyott. Megfogom a kezét, és viszem az eddigi életünk meghatározó helyéhez, a hídhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése