Egy egész nap... Veled. A jóleső szuszogásodat hallom, és felkönyökölök. Arcod is arról árulkodik, hogy boldog vagy. Így a hátad sem elégedetlenkedik a csíkok miatt. Ne is elégedetlenkedjen! Szereted a korbácsom nyomait. És ahogy fallak a tekintetemmel, simogatom hátad bizsergését... méééég... nagyon szeretnéd még. Inkább felkelsz, és készítesz valamit. Éhes és szomjas leszek, ha elég a pihegésből. És ma csak mi vagyunk.
Halkan szöszmötölsz a konyhában. Kávé, az előre elkészített sült, ... salátát is ...
Nem vetted észre, mikor jöttem be. A lépteimet sem hallottad. Mióta nézhetlek? Tenyerem érintésére megrezdülsz.
- Csak valami harapnivaló...
- Csönd! – és a kezem tovább simogatja a csíkokat a fenekeden. - Itt sem vagyok.
Hát tovább babrálsz az uborkával, próbálkozol a paprikával... És érzem, hogy újra nedvesedni kezdesz. Nagyon figyelsz arra, amit csinálsz, de minden sejted csak a szuszogásom hallja. Megszűnik a körötted, csak a forró leheletem létezik. Újra elgurul a paprika a kezedből.
- Hogy lesz ebből saláta, szuka? - és az addig simogató kezem a pultra nyom. - Éhes vagyok!
- Igyekszem, Gazdám!
- Nem arra figyelsz. - ujjaim a pinádban matatnak - Mitől vagy nedves? Milyen lett az ujjam?
- Tőlem nedves, Gazdám. Mert megint a pinám irányít.
- Nyald le! – tartom eléd az ujjaim, és te mohón esel neki. A nedved íze az én kezemen. Imádod az ujjaimat szopogatni. Az sem zavar, hogy másik kezemmel még mindig a fejedet szorítom a pultra. Ágyékom neked feszül, érzed merev farkam. Nagyon szeretnéd, ha beléd hatolnék. Igyekszel még jobban felkínálni magad, simulnál hozzám. Szukának érzed magad, az én szukámnak. Beleborzongsz, mikor lábaim nagyobb terpeszt parancsolnak. Kezem a nyakörvedbe markol, és falloszom szinte felnyársal, amikor beléd hatolok. Meglepődni sincs időd. Nem a pinádban vagyok, hanem a fenekedben. Annyira vágytál Rám, hogy könnyedén csúszom be. Könnyedén, a mégis szűk folyosóban járok. Érzem, ahogyan kitöltelek. A gyönyör sóhaja kísér. Kiélvezem, és a vad roham után lassan jövök vissza. Kihúzom teljesen.
- Neeeee! - nyögsz fel önkéntelenül, de a kezem csendre utasít. A játékom vagy most. Céltábla. Játék, de a játék is élvezi. Élvezi? Megveszik a vágytól. És ismerlek. Tudom, hogy mindennél többet ér az út, ami a repüléshez vezet. Makkom ölelkezik veled. Kicsit betolom, majd újra ki. Beljebb kicsit minden öleléssel. És a feneked boldogan adja meg magát minden pillantására.
Szinte robbansz, mikor a csiklódba csípek. Harapófogóként szorítom, de egyre vadabb ütemben táncolok a barlangodban. Fájdalom, gyönyör.., kéjjé fokozódik.
Együtt hördülünk fel. Érzem a boldog lüktetésed. Együtt. Egy ütemre. És repülnénk.
Rád hajolok, és beleharapok a nyakadba. Kicsit, csak kicsit így...., aztán felemelkedek. Kihúzom a gyönyör-rudat, hajadba markolok. A kezeiddel a saláta felé tartod a farkam, és befejezed a művedet.
- Add a salátát? - mondom, és mintha mi sem történt volna, asztalhoz ülök.
- Egy pillanat még, adom a kávét. – szólsz. Boldog vagyok. Ez a nap a miénk. Újra a salátához nyúlsz. Magadon érzed a tekintetem. Fenekedből csorog a boldogságunk. Szinte érzed, ahogy a szivárgó fehérség útját követi a szemem. Maradtál terpeszben. Takaros, fehér tócsa keletkezett alattad. Belőlem. Szeretnéd megkóstolni már a salátát. Vágysz rá. Repülnél még, de a saláta....
- Jó étvágyat! – teszed elém a művedet.
- Neked én terítettem! – és értelek. Erre vágytál. Megkóstolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése