Idén korán jött a kánikula. Még csak június van, de máris hét ágra süt a nap, árnyékban sincs kevesebb 32 foknál - hát még délben a tűző napon, a Hősök terén, ahol a felforrósodott beton olyan intenzíven sugározza vissza a nap melegét, hogy vibrál tőle a levegő.
Már fél órája állsz a rekkenő hőségben, árnyék sehol. Lassan kis verejték patak indul meg a két melled között lefelé, apró foltokban átnedvesítve testhez álló pamut ruhádat. Magadban átkozol, amiért szigorú parancsommal ide kényszerítettelek, de vársz, mert érzed, fontos dolog készül - és különben sem mernéd megengedni magadnak az engedetlenséget az Én egyértelmű utasításommal szemben.
Hirtelen egy biciklis futár kanyarodik melléd és szó nélkül egy borítékot nyom a kezedbe.
A Te neved van rajta.
Felbontod, egy rövid levélke van benne.
A levélke így szól: „Zöld limuzin a Szépművészeti előtt, szállj be és kövesd az utasításokat!”
A múzeum előtt – pechedre – három zöld limuzin is parkol (tudom, aljas dolog, de én rendeztem így) az elsőnél próbálsz szerencsét – először. Persze okos vagy és határozott, hamar feltalálod magad.
- Maga vár rám?
- A sofőr bambán néz, majd így szól: Hááát, ha maga az a hidrogén - szőke 19 éves plázacica, akit a Rózsadombra kell vinnem, akkor igen.
A vér az arcodba szökik, legszívesebben képen törölnéd – majd rögtön utána engem is, még sokkal szívesebben – de nem tehetsz mást, a következő sofőrhöz fordulsz.
- Ön vár egy zöld ruhás (a kocsi megy a ruhádhoz!) harmincas hölgyet?
- A fickó kéjsóvár pillantással mér végig, majd így szól: igen tündérke, beszállás!
A „tündérkéért” – hangsúly és pillantás - legszívesebben, kikaparnád a szemét, de ebben a pillanatban tudatosul Benned, hogy a kánikulában álldogálás legfeljebb, ha bemelegítés volt, az igazi megpróbáltatások csak most kezdődnek – és ráadásul egész napos programot ígértem.
Végig fut a hideg a hátadon. Megfordul a fejedben, hogy megállítod az autót és kiszállsz – (de persze maradsz, egyrészt, mert nem akarod elrontani a játékot, másrészt a méreg és zavarodottság elegyéből lassan kinő a dac: azért sem adom fel!)
A sofőr besorol a Dózsa György úti csúcsforgalomba, majd úgy fordítja a tükröt, hogy Téged lásson.
- Vetkőzz meztelenre tündérke, a ruhádat tedd ebbe a zsákba! – és egy szemetes nejlonzsákot nyújt hátra.
A megaláztatástól és a tehetetlen dühtől arcodba szökik a vér, alig bírsz feltörni készülő könnyeiddel, de aztán erőt veszel magadon (nem mutatod ennek a kéjsóvár mocsoknak, hogy mennyire zavar, hogy előtte kell meztelenre vetkőznöd!), és mintha csak a nudista strandon lennél, természetes mozdulattal lehúzod a ruhádat, aztán a bugyit – szerencsére melltartó nincs rajtad. A fickó persze nyál csorgatva nézi meztelen testedet, de úgy döntesz, levegőnek nézed, de persze - természetesnek hatva - azért igyekszel minél kevesebbet mutatni magadból.
Pár perc múlva – örökkévalóságnak tűnt – a sofőr egy másik zsákot nyújt hátra.
- Ezt vedd fel!
A zsákban egy undorító, fekete, csipkés, fűzős body, (a közép kategóriás kurvák munkaruhája lehet ilyen) egy combfix, egy magas sarkú piros szandál és egy szobalány fityula van.
„Úristen, ha ebben lát meg valaki, az rosszabb, mintha meztelen lennék!”
Aztán lassan derengeni kezdenek az elmúlt napok apró eseményei, jelzései. Mintha sűrű ködben mozaik kockákból kellene egy képet összerakni …, ahogy meséltem a barátomról, aki szintén mester, … a kis történetek a szerepjátékokról (kedvence a szobalány-háziúr jelenet)… a látszólag lényegtelen kérdések, hogy miket tennél meg a kedvemért … az odavetett megjegyzéseim, hogy milyen izgató lenne más férfiakkal látni … lassan összeáll a kép: kölcsönadtalak egy másik Mesternek.
Hirtelen kinézel a kocsi ablakán: már elhagyta a várost! Ismeretlen vidéken jár! Mire igazán megijednél, a kocsi befordul egy dűlőútra, és egy sor pince között megáll az egyik előtt.
- Szállj ki!
Kiszállsz, és magadban azon gondolkodsz, vajon milyen lehet az új gazdád, meddig kell szolgálnod – és egyáltalán miért tettem ezt Veled?!
Az autó elhajt, Te pedig ott állsz a pince zárt ajtaja előtt, mint egy paradicsommadár a szántóföld kellős közepén – körülbelül ennyire is vagy feltűnő.
A pince ajtaján – szokatlan dolog – kukucskáló van, de hogy van-e bent valaki, azt semmilyen hang nem árulja el. Az forog a fejedben, vajon milyen ember lehet az, aki egy pincét használ találkahelynek?!
Nem sok időd marad a gondolkodásra, mert az ajtó nyikorogva, mintegy kéretve magát, lassan kitárul. Embert nem látsz, egy géphang – szintetizátor – szól hozzád.
- Lépj be!
Lassan bemész. Lépcső vezet lefelé, dohszag árad. Megborzongsz – nemcsak a hűvöstől.
Az ajtó bezárul mögötted, anélkül, hogy bárkit is láttál volna.
A tér lassan szobányi méretűvé nyílik, a mennyezetről láncokon gerenda lóg, rajta bilincsek. A padlón a párja, lábbilincsekkel. A falnál szekrény.
- Bilincseld meg Magad! – szól a géphang
Engedelmesen felcsatolod a lábbilincseket, szinte kényelmetlenül nagy terpeszbe kell állnod, jobb kezeddel felteszed a bal bilincset is, aztán a jobbot egy ügyes csuklómozdulattal kattintod be.
Síri csend ölel körül, állsz tehetetlenül, kiszolgáltatva. Lábaid megbilincselve, terpeszben, karod felemelve, kitárva, a gerendához bilincselve.
Megfordul a fejedben, hogy ha senki nem jön Érted, itt pusztulhatsz éhen, bilincsbe verve – a segélykiáltásaidat elnyeli a mélység …, de nem, kintről hangokat hallasz… Idegen férfiak hangja – és nem is egy.
Úristen, mi készül itt???!!!
Ebben a pillanatban a fény pislákolni kezd, majd teljesen kialszik. A sötétség olyan hirtelen tör Rád, mintha a szemedbe ütöttek volna. Szó szerint vak sötét vesz körül.
Aztán semmi sem történik – már-már pánikba esnél, de ebben a pillanatban megérzed – nincs rá más szó – valakinek a jelenlétét.
És valóban, neszeket hallasz, valaki matat. A falnál álló szekrény felől jönnek a bizonytalan hangok.
Aztán ráismersz egy ismerős hangra, valaki pálcát suhogtat – próbálgatja. Majd egy szíjkorbács kibontásának és megsuhogtatásának leszel fül tanúja. …
Rémülettel vegyes izgalom fog el, tágulni, nedvesedni kezd a puncid. …
Lábad között egy kéz kipattintja a body patentjét, és felfedező útra indul a puncidon. Persze rögtön felfedezi, hogy felizgultál – és ebben a pillanatban a lábad szivaccsá változik és csak a bilincsek tartanak állva:
- Te lotyó, ennyire várod, hogy valaki más basszon meg?! – igen, az én hangomat hallod.
Az öröm, a megkönnyebbülés és – igen, kicsit a szégyen – hullámai árasztanak el, legszívesebben a nyakamba ugranál, és össze-vissza csókolnál, de a hangom kemény, haragos, szigorú.
- Ezért olyan büntetést kapsz, amilyet még nem kaptál tőlem, ribanc!
- Óh, Uram, tégy velem bármit, amit csak kívánsz!
- Az fog történni! Ebben biztos lehetsz! Csak meg ne bánd – ugye, emlékszel a vágyaimra?!
Levetkőztetlek, a szandál híján meztelenre, majd kutató ujjaim végig tapogatják meztelen testedet. Semmi sem kerüli el a figyelmemet, sem a megkeményedett mellbimbóid, sem a hátad-hasad bőrének érzékenysége – és persze izgalmad immár combodon csordogáló jele sem marad észrevétlen.
Ujjam becsúszik a combjaid közé és érzed, amint simogatni kezdem a pinádat. Hamarosan nyögdécselni kezdesz, ujjam a csiklódat kényeztetik, ha tehetnéd, még széjjelebb tárnád a lábadat és csípőd ritmikus táncba kezd. A nyögdécselés folyamatossá válik, a csípőd egyre hevesebben mozog, … már-már eléred a csúcsot, amikor …
…minden előjel nélkül izzó fájdalom hasít a popódba. A pálca sajgó nyomot hagy a bal féltekén. Szinte fel sem veszed az ütést, annyira várná puncid a folytatást, ám a helyett, – most már a suhogást is hallod – egyik ütés a másik után zuhan a popsidra és ráadásul a gyönyört adó kéz is távozott – most fájdalmat osztogat.
Szinte látod Magad előtt a popsidat, amint a sötétvörös csíkok alig centire egymástól egyre jobban beterítik. Kimondhatatlanul csíp és sajog minden következő ütés, mivel csaknem az előző által már felmart bőrre érkezik. Eleinte számolod magadban, de húsz után már csak a fájdalommal tudsz törődni, aztán hamarosan – bár megfogadtad, hogy nem teszed – hangosan könyörögni kezdesz, hagyjam már abba.
Foganatja persze nincs, még percekig folytatódik a pálcázás, aztán hirtelen abbamarad. Se ütés, se suhogás, se más zaj nem hallatszik a süket csöndben – és persze a gyönyört adó ujjaim sem simogatnak. Minden érzéked szinte „kimered”, hogy felfogjon valamit a környező világból – de semmi. Egyedül maradtál az égő fájdalommal a popsidon. Se suhogás, se ütés, se más zaj – és persze gyönyör sincs!
Már épp arra gondolsz, talán elmentem? Ám ekkor minden előjel nélkül öt-öt szörnyű kegyetlen ütés zúdul a már amúgy is elgyötört fenekedre. Jajgatsz, kínodban még a könnyed is kicsordul. …
És ekkor – kimondhatatlan öröm – fény gyullad a sarokban, két nagy gyertyát gyújtottam meg. Könnyáztatta arcoddal felém fordulsz és várnád a vigasztalást -kényeztetést, ám hangom még mindig kemény, haragos.
- Akkor lássuk a bűnlajstromodat!
- Meztelenre vetkőztél egy idegen férfi előtt!
- A Te parancsodra Uram - veted ellen, de már magad is rájössz, hogy újabb hibát követtél el.
Supp, supp – két fájdalmasan csípős csapás landol a popsidon, nyomatékul.
- Nem adtam engedélyt arra, hogy megszólalj!
Supp, supp – újabb kettő …, ha őszinte akarok lenni, ezt élvezetből adtam, persze Te ezt nem tudod!
- Vakon követted egy számodra ismeretlen férfi utasításait! Bármi történhetett volna Veled, meggondolatlan voltál.
- De a legfőbb bűnöd, hogy amikor úgy gondoltad – persze tévesen – hogy kölcsönadtalak valakinek és az használni fog, bagzó macskaként, felizgulva vártad, hogy használjon TÉGED, aki az ÉN tulajdonom vagy!!!!
- Hogy képzelted, nyomorult ribanc?! Hiszen még velem is csak a kifejezett engedélyemmel élvezhetsz el! Kaptál engedélyt?!
- Nem Uram! – lehajtott fejed és lesütött szemed megbánásra vall.
- Mindezért különösen súlyos büntetést érdemelsz, külön megbüntetve mindazokat a testrészeidet is, amelyek részesek a bűnben! A verés, amit azt előbb kaptál, csak bemelegítés volt azért, hogy annál jobban átérezd a valódi büntetést!
- Most eloldozlak, de engedelmesen követned kell a parancsaimat – bár könnyítésként jajgathatsz, sírhatsz és könyöröghetsz is, de ezen kívül fegyelmezetten kell elviselned a büntetést!
Az igazságnak – és Neked is, Édes! – tartozom annyival, hogy már régóta vágyom arra, hogy egyszer igazán keményen, kegyetlenül megbüntesselek. A könnyeidet akarom, sírást, könyörgést, – a végén persze majd megbocsátok – de most tényleg a leplezetlen szenvedésed látványára és hangjaira vágyom!
Bőrrel bevont padra kell felfeküdnöd, hanyatt, de előbb térdre kényszerítelek, és szádba adom férfiúi ékességemet. Csodálatos gyengédséggel és szakértelemmel bűvölöd a néma furulyát, amely hamarosan meredezni kezd, tünteted el tövig a férfiasságom a szádban, a nyelőcsövedben – ezzel legalább még egy fokot nehezítettél saját helyzeteden, ismersz, felizgultan még kegyetlenebb vagyok – de nem bánod, élvezed, hogy most a változatosság kedvéért Te tartasz hatalmadban engem.
Hanyatt fekszel a padon, fejed lelóg, én mögéd állok, és tovább szophatod, miközben megkezdődik a büntetés – amely nekem legalább annyi gyönyört okoz, amennyi fájdalmat Neked.
A cicid is vétkezett, felállt, bűnhődnie kell - mondom rekedt hangon, majd vékony fűzfavesszővel náspángolni kezdem. Az ütések főleg a bimbódat és az udvart érik, tele szájjal felnyögsz, de a szopást nem hagyod abba.
Mikor mindkét cicid lángvörös az ütéseimtől, rövid szünetet tartunk a szopásban is – nem szeretnék túl hamar elélvezni és igen nagy a kísértés!
Újra a szádba adom, és rád parancsolok, tedd szét a lábadat. A fűzfavesszők ezúttal az ágyékodat veszik munkába – most a fő vétkes puncid kapja a büntetést – a suhogó vesszők nem kímélik a kisajkaidat, és a csiklódat sem, fájó nyomokkal emlékeztetnek meggondolatlan felizgulásodra.
Tudom, hogy ilyenkor a hátad is érzékeny, ezért hasra fordítalak, most a korbácson a sor. Farkam közben köpülőként mozog ki-be ajkaid között és most már tényleg minden erőmre szükségem van, hogy megálljam, el ne élvezzek. Te persze mindent megteszel a dolog érdekében, forró ajkaid gyönyörteljesen csókolgatják, becézik a szerszámot, ami akadálytalanul tövig hatol, eléri a torkodat.
Érzem, hogy pihenő nélkül már nem bírom sokáig, ezért a legkedvesebb pozíciómba állítalak: feltérdelsz a padra, négykézlábra állsz – semmi kezezés! – és homorítasz – ezáltal segged félgömbjei még izgatóbban domborodnak derekad karcsúsága mögött!
Amint újra munkába veszed a farkamat, a gyönyör hullámai az utolsó gátakat is lebontják bennem, komisz vagyok és kegyetlen. A gyilkos előembertől a várost prédáló janicsárig összes kegyetlen férfi-elődöm énbennem sűrűsödik össze most és Te vagy a meghódított zsákmány – egyetlen rendeltetésed van, az én kedvemre tenni! A korbács sivítva szeli a levegőt és kegyetlenül csap le megkínzott fenekedre – és különösen aljas célzásom nyomán néhány szál a féltekéid között nedvesen kitárulkozó puncidat találja telibe.
Sikolyodat még a torkodban gyönyört hajhászó férfi-bunkó se képes elnyomni, olyan velőtrázó. Máskor biztosan megsajnálnálak, de most a bennem lüktető szenvedély és kívánság minden józan hangot elnyom, újra és újra lesújtok, miközben férfiasságom lávája megáradt folyóként önti el szádat és torkodat.
Egy pillanatra megállok, de a büntetés vége még hátravan, a vastag gyertya olvadt viaszát széles sugárban locsolom szét megkínzott seggeden, és hátadon. Még el sem halt sikolyod remegése a levegőben, amikor megfordítalak és melleden, hasadon terül szét a forró viasz, jut bőven meggyötört puncikádnak is.
Újabb sikoly, ezúttal elhalóbb, majd ujjaimat hűs olajba mártva masszírozni kezdem puncidat, a sikoly, nyögdécselésbe torkollik, a nyögés mélyről jövő artikulálatlan torokhangra vált, majd újabb sikoly, immár a megállíthatatlan, felülmúlhatatlan gyönyör sikolya tör fel ajkaid közül és hangzik hosszú-hosszú másodperceken át, majd elernyedsz.
Mindegy már, mit csinálok Veled, tested-lelked enyém, de már én sem vagyok képes tovább bántani, csak csókolgatlak, egy vadásztőrrel lekaparom a testedről a megszáradt viaszt, mélyen beszívom bőröd illatát és csókolom imádni való ajkadat, amely még az én nedvemtől fénylik, majd kimerülten álomba sodródunk, összeölelkezve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése