Mikor a tudatra ébredt angyal a pokolba önként ment,
Vére forrni kezdett, s elemésztette magában a végtelent.
Alászállt a mennyből, fénye a tűzzel olvadva égett,
Szárnyait eldobta, más sorsot szánt neki a végzet.
Szent hidegsége, magasztos égi börtöne darabokra hullt,
Magával ragadta a bűnös vágy, szíve igazi szenvedélyre gyúlt.
Édes kísértés sóhajtott felé a bujaságtól izzadt falakból,
A gondolatok elhalványodtak, az értelem eltűnt a szavakból.
Szerelmes kárhozatban égő lelkek keserédes kiáltása szállt,
Az idő lelassult, majd a terhes semmittevésben végleg megállt.
A levegőben rég elfelejtett hitvesi csókok íze lebegett súlytalanul,
Büntetés és jutalom a szenvedély, melybe szívek vergődnek nyugtalanul.
Az angyal csak ment előre, s bár célját nem sejtette maga sem,
Biztosan vezette őt útján a vágytól elbódított kéjes érzelem.
Szíve újra és újra megdobbant, ahogy mennybéli lényként soha,
Mint a forró pokolbéli szél, erkölcsi láncai úgy tűntek tova.
S mikor már úgy érezte meghalt, mert elemésztette éhes vágya,
A pokol trónusához ért, hol már az alvilág ura epekedve várta.
Az angyal meglátva, nem tétovázott, elfelejtette az álszent múltat,
A lángoló trónushoz lépett, s az Ördöggel a teste lassan egybeolvadt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése