Dante: Isteni színjáték


Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
Én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
Rajtam a kárhozott nép városába.


Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
Az ős Szeretet és a fő Okosság.


Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
Csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

2010. augusztus 26., csütörtök

J. Mikael Togneri: Az Uralom 7 pillére

A domináns egy uralkodó, sosem zsarnok.
De az uralkodáshoz megértés kell, a megértéshez alázat.
A domináns büszke, sosem arrogáns.
De a büszkeséghez méltóság kell, a méltósághoz alázat.
A domináns tiszteletet ébreszt, sosem félelmet.
De a tisztelethez békesség kell, a békességhez alázat.
A domináns erőt használ, sosem erőszakot.
De az erőhöz tudás kell, a tudáshoz alázat.
A domináns kritizál, sosem gúnyol.
De a kritikához éleslátás kell, az éleslátáshoz alázat.
A domináns elfogad, sosem elvesz.
De az elfogadáshoz adni kell, hogy adhass, alázat.
A domináns teljessé tesz, sosem megváltoztat.
De ahhoz, hogy valakit teljessé tegyen, azt kell látnia ami ott van, nem ami hiányzik, és ehhez kell leginkább az alázat.

2010. augusztus 18., szerda

Paulo Coelho: Idézetek 1.

A szex, a fájdalom és a szerelem az emberi lét korlátait feszegető tapasztalatok. Csak az ismeri az életet, aki ezeket a határokat. Minden más felesleges időpocsékolás unalmas ismételgetés, öregedés és halál, anélkül, hogy az ember megtudná, mit keres ezen a földön.


2010. augusztus 11., szerda

A koncert, avagy énekeljük el azt, hogy vége... Ördög


Eljött, elérkezett, a búcsú,
A koncert, a búcsúkoncert.
Kispál, Kispál, Kispál,
Hallani minden felől.
Most utoljára halljuk őket,
MÉG EGYSZER, MÉG EGYSZER.
De nehéz is ezt kimondani,
Felfogni, átérezni, elhinni.
23 éve része volt az életünknek,
A mindennapjainknak,
Velük keltünk, velük feküdtünk,
Velük éltünk és velük haltunk.
Negyvenöt ezren vagyunk,
Negyvenöt ezer őrült,
Negyvenöt ezer tébolyult ember,
A Világ minden tájáról.
Esti Kornél együttes tökéletes,
De mindenki csak őket várja,
Minden szív értük dobog,
Minden könnycsepp értük hull,
A földre, a vállakra,
És mi reménykedve nézünk
Az égre: Ugye ez nem igaz?
A Kispál és a Borz,
Lovasi Andris, és a többiek
Éltek, élnek, és élni is fognak.
Bennünk, a lelkünkben,
A szívünkben, az örökkévalóságban.
Visszaszámlálás
Kilencszázkilencvenkilenc,
Már csak néhány másodperc,
És utoljára halljuk őket.
Hatalmas a tömeg,
Hatalmas a hangulat,
Mindenki ordít, üvölt, kiabál,
Kispál, Kispál, Kispál…
10, 9, 8, 7, 6,
5, 4, 3, 2, 1…
És itt vannak ők,
Elől Andris, mögötte a többiek,
A nagy zenekar,
Mindenki csak egyet akar,
Hallani őket, a ZENÉT,
Kiszakadni a hétköznapok egyhangúságából
Elfelejteni mindent és mindenkit,
Beleőrülni a zene mindenhatóságába,
Mindenek felettiségébe,
Élni, érezni, élvezni.
-Ez jobb, mint egy orgazmus! –
Hallom magam mögül,
Egy lány sikolyát.
Összenyom, összeprésel a tömeg,
De kit érdekel ez most?
A lábamon állnak, én állok a másén,
És őrjöngve hallgatjuk a bulit.
Leírhatatlan a mámor, mikor
Lovasi bekonferálja Kispál
Rock balladáját, Emesét.
A hátamra másznak,
Egy könyök a bordám alatt fészkel,
De mit számít bármi,
Emese jön, s megáll,
De már indul is a buszod,
Menj haza szépen,
Látszik, hogy tudod,
Meg vagy bolondulva…
Itt mindenki meg van bolondulva,
Sikít, őrjöng, üvölt,
Rázza a kezét, csápol, ugrál.
Valaki a lányát nevezte Emesének
Miattatok, értetek, nektek.
Imádunk Andris.
Imádunk Kispál.
Senki nincs aki Andrishoz
Hasonlóan mondaná: Köszi!!!!
És vége, Emese sajnos….
Nem jön újra, de…
Gyere csak újra, gyere csak újra!
A kavalkád már leírhatatlan,
Üvöltjük, hogy még egyszer,
És nemsokára jön is a ….
MÉG EGYSZER
Lovasi visszafogott a szám elején,
De a negyvenöt ezer ember csodát csinál,
Őrjöng, ugrál, üvölt, úgy, mint talán
Még sohasem tette.
Köszönöm Neked Andris,
Hogy néha királynak hihettem magam,
Hogy a kapudon kopogtathattam éjjel,
Hogy dörömbölhettem is Neked
Hogy engedj be éjjel,
Amikor együtt söröztünk,
Laci kocsmájában,
Te ugyanolyan laza és természetes voltál,
Mint mindig a színpadon,
Elviselted a népszerűséged,
A sikereid, a bánataid,
Ma is az vagy, az maradtál,
Mint aki voltál a kezdeteknél.
Szolid, szerény, sztárallűröktől mentes,
Szeretetre méltó, igazi sztár.
Köszönök neked mindent,
A fiam rock szeretetét,
Amin Te indítottad el,
Kint a Sportszigeten,
Ahol dedikáltad neki a legújabb CD-det.
A mennyasszonyom szüli napi köszöntését,
A balassagyarmati bulin,
És köszönöm neked
A Kiscsillagot is, az új bandád,
Ahol folytathatod a megkezdett utad,
Másokkal, de ugyanazzal,
Az életérzéssel, pozitivitással,
Mint azt eddig is tetted,
Elviselhetőbbé varázsoltad,
A rajongóid életét, az enyémet is.
De….
Ha az életben, nincs már több móka,
Meghalunk, mintha nem volna.
Kicsit meghaltunk mindannyian,
Mind a negyvenöt ezren,
De még többen, akik most
Nem tudtak veletek búcsúzni
Tőletek, a Zenekartól.

Énekeljük el azt, hogy vége…
Az emberek nem akarnak hinni
Könnyek cseppennek,
Üvöltések túlharsogják a zenét,
De…….
VÉGE!
Nincs tovább.
Összeomlás.
Elmentetek.
Csak MÉG EGYSZER!!!!
Hallani a sírásba fúló hangokat.

Állok, állunk bénultan.
Magam elé meredek.
Nézem az üres színpadot.
És várok valamire.
Talán a csodára, talán egy újabb dalra.
Valami megszakadt, eltört.
Valami véget ért veletek.
Elindulok, de megérkezem-e?
Mindenki indul valahová.
A hétköznapok mocsarába.
Ami csak veletek volt elviselhető.
Sziasztok! Jók legyetek!
Mi pedig…..
Meghalunk, mintha nem volna…..

2010. augusztus 8., vasárnap

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány - Idézetek 1.

"A szeretet nem kívánság, nem ismeret, nem csodálat. A szeretet kihívás, tűz, amely éget, anélkül, hogy látnánk."

Paulo Coelho: A Zahir - Idézetek 3.

"A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra."

2010. augusztus 7., szombat

Egy nehéz nap - Ördög


Rég találkoztunk. Éhes vagyok, vagy inkább kiéhezett.
Késő van már, lefeküdtem időben, de nem tudok elaludni...

Várom már a holnapot, az újra felfedezett házamat, az utazást, az érzést, melyet egy éve ízlelhettem utoljára.
Ott ismerkedtünk meg, ott volt szerelmünk fészke, ott játszottunk egymással először és utána számtalanszor. 
Fekszem az ágyamon, próbálok elaludni, de nem megy. Az emlékek csőstül jönnek elő. A múlt hét végén a tanácsára mentem le vidéki házamhoz, mely már konc volt a nyakamon, mert csak bagóért lehetne értékesíteni és nekem az kevés lenne a teljes boldogságomhoz. Nem éreztem, hogy az enyém, de most újra megízleltem a birtoklást, a tulajdonlás érzését. Megelevenedett minden, a kert, a fák, a kerekes kút, a szobák, az ágyak, a konyha asztal, melyek ha mesélni tudnának, akár egy romantikus szerelmi történet, de akár egy pornó regény forgatókönyvét is meg tudnák írni...
Egy év is eltelt azóta, hogy elköltöztem innen, és egy éve nem jártunk itt kedvesemmel sem. Hihetetlen. Hogy tehettük ezt meg? Egyikünknek sem jutott az eszébe, hogy a kapcsolatunk megújítása érdekében vissza kell nyúlni a gyökerekhez.
Emlékszem... Az első randink előtt megadta a barátjának a címem, hogy ha bármi olyan történik vele, amit nem akar, akkor ő azonnal indulhasson érte... De szinte nem történt semmi. Teljesen elbizonytalanítottam a tudatos tartózkodásommal, akart engem, de nem értette, hogy én miért nem kezdeményezem. Nem tudta még akkor, de ez már része volt a Játéknak, a fantasztikus kapcsolatunk kezdetének.
Folyamatosan előtörnek belőlem a képek, szinte egy hatalmas mozaikká állnak össze.
Istenem! Mik történtek a házamban, a garázsban, a kerti bútorokon, a kerti tó mögötti tisztáson, a fák között... Miként feledkezhettünk meg erről....
De ennek már vége. Már csak 6 óra és újra elindulunk a jól megszokott úton a vidéki birtokom felé. Vajon mire számít, mire vár a szerelmem?
Mit csinálhat most az éjszaka közepén?
Mi annyira egyek vagyunk, hogy szinte biztos vagyok abban, hogy Ő sem tud aludni, hogy Ő is gondolkodik, vágyakozik.
Közös akaratból ritkítottuk a találkozásainkat, de lassan már két hét is eltelt az utolsó óta.
Sok volt ez, sokk....
De megérte. Most már a találkozás gondolatától is meredezik a farkam. De nagy energiával türtőztetem magam, nem akarom kielégíteni a vágyaim, meghagyom neki, ami az övé.
Inkább egy gyors hideg zuhany hajnalban. Atya isten, már 3 óra és én még egy szem hunyásnyit sem aludtam. Mi lesz ma reggel? Egy élőhalottat fog látni maga mellett?
Ezt nem akarom, és a pszichológia tudományát segítségül hívva mélyálomba merülök.
Utolsó gondolatom... Szeretlek!

Az autóm szinte magától tudja már az utat felé. Álmos vagyok, de a reggeli két kávé, és az energia ital, mintha teljesen frissé, kipihenté tenne. Szalad az út a kerekek aladt, van időm gondolkodni. Vajon miként alakítsam az eseményeket? Vajon mit vár Ő? Egy biztos, hogy egy határozott, domináns férfit, akit megismert. Tudom, sejtem, mit akar már az utunk elején. Egy határozott kezet a tarkóján, ami lenyomja a fejét az ágyékomhoz, hogy tegye a dolgát...
Nem. Nem akarom, vagyis nagyon, de akkor az lenne, amire ő vágyik. Nem. Én fogok ma újra irányítani. Én döntök mindenről. Nehéz lesz, de van erőm. Akarom őt, akarom látni a vágyakozó szemeit, abban az alázatot, az engedelmességet, de az akaratot is. Telefonál.
- Gyere!
Beszáll a kocsimba és rám néz. A legszebb pillantás, amit valaha láttam. Nagyon feszült, érzem rajta, nagyon várja az ismerős, de szinte már elfeledett érzéseket. Vajon meg tudom adni neki azt, amire egy éve vár?
Igen. Ebben teljesen biztos vagyok. De én döntöm el, hogy mit, mikor és hogyan. Nem akarom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy várta. Azt akarom érezze újra, én döntök mindenben. Már fél órája úton vagyunk, de nem történt még semmi. Látom szemein az értetlenséget, a vágyat, a kitárulkozást, a várakozást. Azt mondja a teste: A tiéd vagyok, használj, amire csak akarsz. De én nem teszem.... még. Bekanyarodok a Tóhoz, a tavunkhoz, ahol közel egy éve megkértem a kezét, és leparkolok. A zsebembe lapul már a névnapi ajándéka, egy szolid, de míves fekete bőr nyakörv, melyre oly régóta vágyott. Megfogom a kezét, és viszem az eddigi életünk meghatározó helyéhez, a hídhoz.







Paulo Coelho: A Zahir - Idézetek 2.

"Az emberi fajnak két nagy problémája van. Az első: eltalálni azt a pillanatot, amikor valamit el kell kezdeni. A második: eltalálni azt a pillanatot, amikor abba kell hagyni."

Paulo Coelho: A Zahir - Idézetek 1.

"Csak az a fontos, hogy éber légy, mert a leckék mindig akkor jönnek, amikor készen állsz a befogadására, és ha figyelsz a jelekre, mindig mindent megtanulsz, amire szükséged lesz a következő lépéshez."